A hatékonyságát a Százéves háború csataterei bizonyították. Eközben a franciák a számszeríjat részesítették előnyben, ami még az akkori miniatúrákon is jól látszik. Ha valakinél számszeríjat látsz, az biztosan francia. Nem tévedhetsz.
A longbow legyőzhetetlen erejében szentül hisznek az írók (például Conan Doyle) és a hétköznapi emberek. Stevenson „A fekete nyíl” című művében azonban Richard Shelton meglehetősen hazafiatlanul azt állítja, hogy a számszeríj mindig legyőzi az íjat. Sőt, Oroszlánszívű Richárd király – akit a viktoriánusok a brit lovagság ideáljának tartottak – mielőtt egy számszeríj nyílvesszője végzett volna vele, eszeveszetten népszerűsítette ezt a fegyvert az alattvalói körében. És bizony, ő maga sem bánt vele rosszul.
Igaz, itt érdemes megemlíteni, hogy I. Richárd nem is volt különösebben Anglia patriótája, mivel Franciaországban nevelkedett (pontosabban Aquitániában), a Brit-szigeteket pedig csupán személyes pénztárcájának tekintette. Tehát minden jel szerint inkább volt francia. Azt a tényt viszont, hogy VIII. Henrik sem bánt rosszul a számszeríjjal, nehéz figyelmen kívül hagyni. Bár a zászlóshajóján, a „Mary Rose”-on egyetlen számszeríjat sem találtak. Íjakból viszont annyit emeltek ki a hajóval együtt, hogy az Anglia összes történelmi múzeumának elég lett volna. Akkor most melyik táborhoz húzzunk?
Próbáljuk meg kifejteni a saját álláspontunkat ebben a már-már költői kérdésben. Szerencsére, a létezése óta eltelt évszázadok alatt sem alakult ki egységes vélemény – mindenki a maga igazát fújja.
Az íj persze sokkal ősibb, mint a számszeríj. És jóval egyszerűbb is. De hogy közeli rokonok, az kétségtelen. A számszeríjat tekintheted az íj továbbfejlesztett változatának, amelynek megjelenése csak akkor vált lehetővé, amikor a technológia elérte a megfelelő szintet. Míg ugyanis az íjat egyetlen ember könnyedén elkészíthette, a számszeríj megalkotásán már több különböző kézműves céh dolgozott. Az íjat (karokat), a zárszerkezetet és az ágyazást (tust) ugyanis más-más, egymást helyettesíteni nem tudó mesterek készítették. Ugyanakkor a számszeríj teljesen önálló fegyver volt, amely betöltötte a saját taktikai szerepkörét.
Fejlődésének csúcsán a számszeríj karjainak felhúzóereje elérhette az 1000 fontot (kb. 450 kg) is (némely ostrom- és állványos változat még ennél is lenyűgözőbb értékeket mutatott). Ezzel szemben a tömegesen használt hosszú íj csupán 80-100 fonttal (kb. 36-45 kg) büszkélkedhetett. Bár a jelek szerint akadtak mesterek, akik képesek voltak akár 200 fontos (kb. 90 kg) íjat is kifeszíteni. De a hosszú íj ereje még így is messze elmaradt a számszeríjétól. Ráadásul mindkét fegyvernek megvolt a maga lövedéke – a számszeríj nyílvesszője (dárda vagy „bolt”) tömegében többszöröse volt az íj vesszőjének. Ennek ellenére a fegyverek lőtávolsága nagyjából megegyezett – ez a számszeríjra jellemző rövid gyorsítási szakasznak tudható be (a szakértők szerint a hatásos lőtávolság 300 méter körül volt, bár a rekordlövések ezt másfélszeresen is meghaladták. De ezek inkább sportteljesítmények, mintsem a harctéri gyakorlat). Tehát a lövedék tömege és a felhúzóerő közti különbség a mai mércével mérve viszonylag kis távolságokon érvényesült igazán. Ott viszont jelentős volt a különbség.
A számszeríj hatalmas erővel bírt, ami elegendő volt még a teljes lemezvért átütéséhez is. Az íj viszont egyértelműen tehetetlen volt az ilyen páncélzattal szemben. Igaz, a kiváló minőségű páncélzat nem volt túl gyakori a csatatereken – egyszerűen túl sokba került.
Az íj a tűzgyorsaságával emelkedett ki. A számszeríj a nehézkes újratöltés miatt további védelmet igényelt – például várfalakat vagy egy nagy pajzsot (pajzsmestert, pavéz). Cserébe viszont, miután felhúzta az íjat, az íjásznak szinte azonnal lőnie kellett – a húrt nem lehetett sokáig feszítve tartani. A számszeríjas ezzel szemben bármeddig célozhatott a kiszemelt áldozatra. Emiatt a számszeríjat tekintheted a korabeli mesterlövészpuska egyfajta megfelelőjének. Persze csak a korszak sajátosságait figyelembe véve.
Az íjakat gyakran használták magas ívben lőtt zárótűzre. A számszeríjat viszont gyakorlatilag soha nem alkalmazták így – a lassú újratöltés miatt a tűz átirányítása vagy korrekciója túl sok időt vett volna igénybe, ami az egész manővert hatástalanná tette. Cserébe viszont a közvetlen irányzású lövés kényelme miatt a lőtávolságon belül a számszeríjnak nem volt párja. Azonban hiányzott belőle az a sokoldalúság, ami az íjat jellemezte.
A számszeríj rendkívül tartós volt – még ma is ismerünk teljesen működőképes középkori darabokat. Ezzel szemben a longbow karjai, bár olcsók voltak, nem bírták sokáig. Emiatt az íjászok mögött egész szekérkonvojoknak kellett húzniuk a tiszafa alapanyagot (bár megfelelt a szilfa és a kőrisfa is), de ez nem rótt túlzott terhet a kincstárra. A számszeríjat viszont nem mindenki engedhette meg magának. Drága mulatság volt. Ennek ellenére a városi elöljáróságok gyakran vásároltak számszeríjakat – egy városlakó számára a számszeríj sokkal praktikusabb volt az íjnál. Mégpedig azért, mert jóval egyszerűbb volt bánni vele.
Ahhoz, hogy valaki elfogadható szinten tudjon lőni egy számszeríjjal, elég volt néhány óra gyakorlás. Az íjásznál ez a mutatvány nem jött be. Őt gyerekkorától, körülbelül hétéves korától kezdve kellett képezni. Egy íjász kiképzése tehát nem volt olcsó mulatság. Gazdasági szempontból ezért mégis a számszeríj volt a nyerő. De… Angliában nem.
Ennek a kivételes helyzetnek az oka a britek viszonylagos szabadságában rejlett, amely nagyrészt két tényezőnek köszönhetően alakult ki: egyrészt Földnélküli János gyengekezű uralkodásának (rákényszerült a Magna Carta aláírására), másrészt a pestisjárványnak (utána olyan kevés paraszt maradt, hogy kénytelenek voltak jobban megbecsülni őket – különben nem lett volna, aki dolgozzon). A brit királyok így hamar felismerték, hogy ezt a számukra egyébként kedvezőtlen helyzetet a saját hasznukra fordíthatják.
Ennek eredményeként törvény írta elő a helyi rend fenntartását helyi milíciák – polgári alakulatok – segítségével, amelyekbe minden, a korhatárt elérő szabad ember beletartozott. Ahhoz pedig, hogy valaki ilyen szolgálatot elláthasson, otthon fegyvert kellett tartania, és folyamatosan gyakorolnia kellett a használatát. Nem véletlen, hogy a brit törvények szerint minden paraszti gazdaságban kötelező volt céltáblát tartani! Arról a törvény nem rendelkezett, hogy hány istállónak vagy csűrnek kell lennie. De a saját lőtér meglétét előírta.
Tulajdonságait összességében nézve a számszeríj fokozatosan kiszorította az íjat – mind az egyszerű, mind az összetett változatot. De nem Angliában, ahol sikerült a mennyiséget minőséggé változtatni. Ott egyszerűen egy olyan rendszert hoztak létre, amelyben az íjászok mozgósítható utánpótlása folyamatosan újratermelődött. És lényegében nem volt felső határa – elméletben megegyezett az ország teljes férfilakosságával. Így tudták teljes mértékben kihasználni az angol íj erősségeit: a tömeges alkalmazhatóságot, az olcsóságot és az egyszerűséget. A longbow azonban mégsem volt valamiféle csodafegyver. Például a kifinomult török reflexíj minden harcászati-technikai jellemzőjében felülmúlta angol társát, kivéve azt, hogy a lakosság széles rétegei számára mennyire volt elérhető.
Érdekesség, hogy a franciák megpróbálták lemásolni az íjászok kiképzésének brit rendszerét, de – ahogy az várható volt – kudarcot vallottak. Az spanyolok is próbálkoztak hasonlóval, de szintén felsültek vele. Végül Portugáliában sikerült valami működőképes dolgot létrehozni az angol minta alapján, bár némi módosításra szükség volt: az íjat számszeríjra cserélték. Mert ahhoz, hogy az angol hosszú íj igazán hatékony legyen, szükség van magára Angliára és az ottani sajátos viszonyokra. Ezek nélkül egyszerűen nem működik.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
