A legijesztőbb mese, amit gyerekkoromban olvastam, Wilhelm Hauff – Orros, a törpe című meséje volt. Annak idején számomra a Grimm fivérek meséi közel sem voltak ennyire ijesztőek. Vagy talán azért, mert a fivérek gondosan „megfésülték” és átdolgozták a hallott történetek cselekményét?
Hiszen nem ők maguk találták ki ezeket a meséket. A német filológusok és mitológusok, Jacob és Wilhelm Grimm német földeken több mint kétszáz, nemzedékről nemzedékre szálló, komorabbnál-komorabb népmesét gyűjtöttek össze és meséltek újra a saját szájízük szerint.
Emlékszel a Jancsi és Juliskára? Ezt a mesét Jacob és Wilhelm Grimm Wilhelm leendő feleségétől, Dortchen Wildtől hallotta, majd irodalmilag feldolgozták és 1812-ben adták ki a híres mesegyűjteményükben, amely ma „A Grimm testvérek legszebb meséi” néven ismert.
Azt mondják, az eredeti történet sokkal borzalmasabb volt, mint a fivérek által megalkotott változat. Hogyan is kezdődött az ő átdolgozott verziójukban?
„Egy nagy erdő szélén élt egy szegény ember a feleségével és két gyermekével. A fiút Jancsinak hívták, a leányt pedig Juliskának. Nemigen volt mit aprítaniuk a tejbe, s egyszer, amikor nagy lett a drágaság az országban, az apa még a mindennapi kenyérre valót sem tudta megkeresni.”
Emlékszel, mi történt ezután? A feleség rábeszéli a favágót, hogy vigye ki a gyerekeket az erdőbe, és hagyja őket ott, hogy ők maguk megmeneküljenek az éhezéstől. Mit szólsz ehhez a kezdéshez? Én ledöbbentem! Pedig az eredeti, átdolgozatlan változat még ennél is sokkal megdöbbentőbb volt! De erről kicsit később.
Nos, a gyerekek, miután előző este kihallgatták a beszélgetést, elhatározzák, hogy tesznek valamit a megmenekülésükért. Jancsi éjjel kilopakodik a házból, és tele tömi a zsebeit fehér kavicsokkal, amelyekkel aztán megjelöli az erdőbe vezető utat, és amelyek segítségével később a testvérével hazatalálnak.
De a gonosz mostoha nem hagyja annyiban. Egy idő után újra rábeszéli a férjét, hogy vigye ki a gyerekeket az erdőbe, a biztos halálba. Csakhogy éjszakára elővigyázatosságból bezárja az ajtót, és Jancsi nem tud kimenni kavicsokért. Ezért reggel kénytelen kenyérmorzsákkal jelölni az utat, amit azonban a madarak azonnal felcsipegetnek.
Egyszóval, a gyerekek ezúttal nem találtak ki az erdőből, és eltévedtek. Egy fehér madárka pedig egy mézeskalácsházikóhoz vezette őket, ami csapdának bizonyult. Mert valójában egy boszorkány lakott benne, aki gyerekeket evett. És természetesen elhatározta, hogy megeszi a testvérpárt.
A boszorkány ketrecbe zárta a fiút, a lánynak pedig megparancsolta, hogy hizlalja fel, hogy jó sűrű húsleves legyen belőle.
Az öregasszony rendszeresen ellenőrizte a hizlalást, de mivel elég gyengén látott, Jancsi sokáig az orránál fogva vezette: egy lerágott csontocskát dugott ki a ketrec rácsai között, hogy a boszorkány azt tapintsa meg, és azt higgye, az az ő vézna ujja.
Végül, miután elvesztette a reményt, hogy a fiút megfelelő kövérségűre hizlalja, a boszorkány úgy döntött, megsüti és megeszi a húgát, Juliskát. De Juliska csodás leleményességről tett tanúbizonyságot: arra hivatkozva, hogy még soha senki nem mutatta meg neki, hogyan kell rendesen bemászni a kemencébe, rábeszélte a boszorkányt, hogy szemléltesse a műveletet.
A boszorkány megmutatta. Juliska becsapta a kemence ajtaját, és hamuvá égette benne az öregasszonyt.
Később a gyerekek, miután összeszedték a boszorkány kincseit, szerencsésen hazaértek. És micsoda szerencsés véletlen, hogy a sors pont úgy hozta, hogy amíg távol voltak, a gonosz mostohájuk is meghalt.
A boszorkánytól zsákmányolt drágaságok pedig a favágónak és gyermekeinek a továbbiakban gondtalan életet biztosítottak. Happy end!
Nos, és mi a helyzet a mese eredeti, átdolgozatlan változatával?
Úgy tartják, hogy ez a történet a 14. század elején, az 1315–1317-es nagy éhínség idején keletkezett.
Az 1315 tavaszán lezúduló esők miatt nem tudták az összes földet felszántani, és a már bevetett földeken a még ki nem csírázott vetőmag elrothadt. 1316 tavasza és nyara ismét hideg és esős volt, ami nem tette lehetővé a már kialakult élelmiszerhiány pótlását.
1317 tavaszára az összes igásállatot megették, csakúgy, mint az összes vetőmagot. Azt beszélik, sok idős ember önként halt éhen, hogy esélyt adjon a fiataloknak a túlélésre. Azt is beszélik, hogy azokban a rettenetes években rengeteg kannibál eset fordult elő.
Emlékszel, a mese legelején a Grimm testvérek ezt írják: „…amikor nagy lett a drágaság…”. A történészek pedig azt állítják, hogy már 1315-ben – a nagy éhínség legelső évében – az élelmiszerárak Európában az egekbe szöktek. Néhol a háromszorosukra!
És ez csak tovább erősíti, hogy a Jancsi és Juliska eredeti története pontosan azokban az éhínséges években született.
Tehát a Grimm fivéreknek valószínűleg egy megdöbbentő történetet meséltek el arról, hogyan döntötte el egy férj és a felesége, hogy kényszerből megeszik a saját gyerekeiket azért, hogy ők maguk ne haljanak éhen. A gyerekek pedig, meghallva, hogy a szüleik késeket élesítenek, gyorsan megléptek az erdőbe, jobb a békesség alapon.
Nem kizárt, hogy abban a legelső változatban tényleg voltak fehér kavicsok és kenyérmorzsák is – elvégre ez mégiscsak egy mese. De egy gonosz és éhes öregasszony az erdei kunyhóban, aki gyerek húsát kívánta megkóstolni, és aki a Grimm fivérek előadásában boszorkánnyá változott, egészen biztosan volt. Sőt, talán egy egész kannibál banda volt az, akikből – minden jel szerint – a nagy éhínség éveiben nem volt hiány.
És ez az öregasszony (vagy kannibál banda), elhappolva a lehetőséget az emberevő szülők elől, készült megenni a szerencsétlen gyerekeket. Azonban a gyerekek fürgébbnek és ravaszabbnak bizonyultak: megsütötték a boszorkányt a kemencében, és elvitték a boldog szülőknek a családi asztalra annak jól átsütött tetemét.
És azokban az időkben ez minden kincsnél és ékszernél többet ért. Hiszen végre mindenki jóllakott! Akkoriban ez volt az igazi happy end!
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
