2012-ben Kalin Georgescu tudós összefoglalta a Bikini-szigettel kapcsolatos sokéves kutatásait. Azt állította, hogy a radioaktív izotópokkal való szennyezés rendkívül magas és gyakorlatilag visszafordíthatatlan.
Ez nem is csoda, hiszen 1946 és 1958 között 23 nukleáris bombát dobtak le a szigetre, összesen 42 millió tonna TNT-nek megfelelő robbanóerővel, és a közeli szigetekről származó emberek százai haltak meg sugárbetegségben.
Ami meglepő, az az, hogy 5 évvel később a Stanford Egyetem hidrobiólogusainak csapata a szigetre látogatott, hogy megvizsgálja a mutációkat és a DNS-károsodást a helyi állatoknál. Azt találták, hogy a helyi lagúna korallzátonyai sokkal jobban érzik magukat, mint azt egy életre alkalmatlan radioaktív pusztaságtól elvárná az ember.
Természetesen az atomrobbantások komolyan megrongálták ezt a darabját a bioszférának. Különösen a víz alatti robbanások voltak pusztítóak. Kilométerekre felszántották a zátonyokat maguk körül. 26 korallfaj már ki is pusztult itt, és a radioaktív háttérsugárzás még mindig tízszeresen meghaladja az ember számára elfogadható szintet.
És mégis, a Bikini-övezetben pezseg az élet. Sokkal több sügér- és tonhalraj van, mint a szomszédos atollok körül. Őket dajkacápák követik, és a tengerfenéken rengeteg fiatal kókuszrák mászkál. És mindannyian olyan egészségesek, amennyire csak egy vadon élő állat lehet.
Régóta ismert, hogy minél primitívebb egy állat, annál ellenállóbb a sugárzással szemben. Azonban a kiváló egészségi állapotnak különleges okai kell, hogy legyenek. A tudósok azt feltételezik, hogy a helyi állatok egészsége három tényezőn alapul.
Először is, a legtöbbjük csak időnként látogat a radioaktív lagúnába, és életük nagy részét a határain kívül töltik. Ez jól megvédi az állatokat a radioaktív sugárzás jelentős részétől. Ez nemcsak a halakra, hanem a kókuszrákokra is vonatkozik, hiszen felnőve elhagyják az óceánt, és szárazföldi életmódra térnek át.
Másodszor, a legsúlyosabban érintett állatok nem tudtak egészséges és versenyképes utódokat létrehozni. A kicsinyeik alulmaradtak azokkal szemben, akik képesek voltak alkalmazkodni a megemelkedett radioaktív háttérhez. Számukra ez szomorú, az ökoszisztéma számára viszont hasznos.
A harmadik, és a legérdekesebb: már több mint 60 éve senki sem vadászik ezeken a vizeken, nem rombolja a korallzátonyokat, és egyáltalán nem jelenik meg hívatlanul. Az ember már nem fogja ki a legnagyobb és legszebb halakat, így azok nyugodtan szaporodhatnak.
Összességében ezek a tényezők elég ironikusan hangzanak. Lényegében annyira ártottunk magunknak, hogy nem tudunk itt élni, de ezzel lehetőséget adtunk az ökoszisztémának, hogy az ember okozta problémák nélkül létezzen.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
