Mesebeli hőseit szenvedésre és gyakran halálra is ítélte. Leginkább persze a női szereplők „jártak szerencsével”. Mégis akad köztük egy kivétel – Hüvelyk Panna.
Andersen a legmelegebb és leggyengédebb érzelmeket táplálta iránta, mivel valós személy ihlette. Az író nagyon kedvelte ezt a lányt, de az életben nem tudta boldoggá tenni. Hogy valahogy jóvátegye bűnét és kifejezze szeretetét, egy boldog befejezésű mesével ajándékozta meg.
14 évesen a szegény cipész és mosónő fia, Hans Christian Andersen kijelentette szüleinek, hogy Koppenhágába megy, hogy híres legyen. A szülők elengedték a fiukat, abban bízva, hogy majd utoléri a keserű valóság és hazatér.
De a makacs fiú nem adta fel az első nehézségeknél. Bájának köszönhetően gyorsan ismeretséget szerzett. Befolyásos jótevők tették lehetővé számára, hogy irodalmat és nyelveket tanuljon. De Hans leginkább színész akart lenni. Még a Királyi Színházba is felvették. Ott énekelt a kórusban és kisebb szerepeket is játszott. Amikor a hangja mutálni kezdett, Hansnak távoznia kellett. Ekkor döntött úgy, hogy kipróbálja magát az irodalomban.
1822-ben a 17 éves, esetlen, de annál ambiciózusabb fiatalember bekopogtatott Peder Wulf dán admirális ajtaján. Wulf híres volt Byron és Shakespeare fordításairól. Hans meg akarta mutatni neki a darabját. Wulf fogadta. Egyenesen rámutatott a kézirat gyenge pontjaira és tanácsokat adott.
A beszélgetés során az idős tengerész annyira megszerette a fiatalembert, hogy meghívta vacsorára. Ott ismerkedett meg a kezdő író az admirális lányával, Henriettával. A vacsora után Hans szinte családtaggá vált. Még saját szobát is kapott, ahol bármikor megpihenhetett.
A ránk maradt portrék Henriettát gyönyörű lányként ábrázolják, hatalmas szomorú szemekkel és finom arccal. A történészek azonban azt állítják, hogy a festők megszépítették a valóságot (akkoriban ez bevett szokás volt). Valójában Henrietta nagyon alacsony volt, szinte törpének számított. A gerince deformálódott volt, mintha púp lett volna a hátán.
Ezek a külső hibák éles elmével és angyali természettel párosultak, ráadásul Henrietta imádta a könyveket. Hans ezt értékelte. A fiatalok gyorsan összebarátkoztak. Séta közben órákig beszélgettek az irodalomról és a személyes élményekről. Andersen szerette megosztani Henriettával az ötleteit és megvitatni vele azokat.
Együtt elég furcsán néztek ki: egy nagyon magas és sovány fiatalember, akit alakja miatt gyakran neveztek lámpaoszlopnak, és egy gyerekre hasonlító púpos lány. De bármit is gondoltak róluk mások, Hans és Henrietta jól érezték magukat egymás társaságában. Andersen megértette őt, hiszen ő maga is sok gúnyolódást szenvedett el gyermekkorában.
Henrietta szenvedélyesen támogatta barátja törekvéseit és megvédte a kritikusok támadásaitól. Nem csoda, hiszen beleszeretett. Andersen azonban csak baráti érzelmeket táplált iránta. Egy kedves „fénylő tündért”, egy testvért látott Henriettában, nem pedig egy nőt. Az író életrajzírói szerint, mivel Andersen nem volt vonzó férfi, romantikus érzelmeinek tárgyául mindig szép és elérhetetlen nőket választott.
Gyenge egészsége miatt Henrietta 1834-ben Olaszországba költözött. Az ország klímája javított az állapotán, de a barátjától való elszakadás elszomorította a lányt. A levelezés mentette meg a honvágytól, amelyben híreket, megfigyeléseket osztottak meg egymással, és megvitatták a „Fairy Tales Told for Children” (Gyermekeknek mesélt mesék) című gyűjteménybe bekerült varázslatos történetek ötleteit. Hüvelyk Panna is ezek közé tartozott.
A mese főhősében könnyen felismerhetők Henrietta vonásai: egy apró, kedves lány, aki egy másik országba repül. Ebben a csodálatos, napsütötte országban a mesés Hüvelyk Panna megtalálja a szerelmét. Érdekes, hogy nem gondolunk bele, mit szimbolizál a fecske, amelyet Hüvelyk Panna megmentett. Pedig maga a szerző az, akinek Henrietta sokszor segített tanáccsal és közbenjárással. A fináléban a fecske figyeli barátnője esküvőjét, és szomorúságot érez, tudván, hogy el kell repülnie és ott kell hagynia őt. Andersen megértette, hogy nem osztozhat Henrietta érzéseiben, de remélte, hogy mással boldogságra talál. De sajnos ez nem adatott meg neki.
Szülei halála után Henrietta sokat utazott a bátyjával, Christiannal. Együtt jártak Amerikában és a Nyugat-Indiai-szigeteken. A trópusokon Christian sárgalázban betegedett meg és meghalt a húga szeme láttára. Henriettának idegen földön kellett eltemetnie. Ő maga hazatért. Sok éven át arról álmodozott, hogy meglátogatja a bátyját, de félt egyedül egy ilyen hosszú útra menni.
1858-ban Henrietta azt álmodta, hogy Christian könyörög neki, hogy látogassa meg őt mielőbb. Megküzdve a kezdetektől fogva benne élő szorongással, Henrietta végül felszállt az „Austria” nevű gőzhajóra. Egy hónappal később a hozzátartozói megtudták, hogy a hajón tűz ütött ki és elsüllyedt az óceánban. 471 utas halt meg, köztük Henrietta is.
Ez a hír Andersenhez is eljutott és mélyen megrázta. Nem tudott dolgozni, a dolgaival foglalkozni, minden gondolatát barátnője szörnyű halála töltötte be. Naplójában Andersen így írta le állapotát:
„Az izgalom és a folytonos gondolatok végül annyira felzaklattak, hogy egyszer az utcán azt képzeltem, hogy az összes ház szörnyű hullámokká változik, amelyek egymáson átcsapnak. Annyira féltem az eszemet, hogy összeszedtem minden akaraterőmet, hogy végre ne gondoljak folyton ugyanarra. Rájöttem, hogy bele lehet őrülni. És a maró bánat apránként csendes szomorúsággá változott.”
Ezután Andersen élete végéig páni félelemmel viseltetett a tűztől és a vízbe fulladástól. Mindig magánál hordott egy kötelet, hogy tűz esetén azon keresztül menekülhessen ki az ablakon.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
