Japánban a légiutas-kísérőnek lenni – vagy ahogy ők hívják: szucsóvadesznek – évtizedekig a női karrier csúcsát jelentette.
Elegancia, presztízs, irigyelt életstílus. A csillogó egyenruha mögött azonban ma már egy megdöbbentő, hallgatólagos rendszer működik: a zuhanó bérek és a hierarchikus kényszer miatt a stewardessek egy része gyakorlatilag luxusprostituáltként egészíti ki a fizetését – a saját pilótáik ágyában.
Bár évente nők tízezrei jelentkeznek a japán légitársaságokhoz, a valóság kijózanító. A Japán Egészségügyi és Munkaügyi Minisztérium adatai szerint az elmúlt húsz évben drasztikusan, közel 20-30%-kal csökkentek a bérek, miközben a munkaterhelés nőtt. Míg a 2000-es évek elején egy fiatal stewardess átlagosan évi 4,9 millió jent keresett, ma ez alig éri el a 3,8 milliót.
Ez a pénzügyi nyomás, párosulva a szigetország merev vállalati kultúrájával, egy egészen elképesztő, titkos „piacot” hozott létre a fedélzeten.
A titkos kézjelek nyelve
A Shukan Post nevű japán lapnak egy 30 éves stewardess tálalt ki a rendszer működéséről. A „kínálat és kereslet” találkozása már a repülés előtti eligazításon megtörténik, egy kívülállók számára láthatatlan jelrendszer segítségével.
Amikor a személyzet felsorakozik a kapitány és az első tiszt előtt, a pilóták diszkrét kézjelekkel adják a kiszemelt hölgy tudtára, mennyit érne meg nekik egy közös éjszaka:
- Ha a kapitány négy ujját emeli az orrához, az 40 000 jenes (kb. 100 ezer forint) ajánlatot jelent.
- Az öt ujj értelemszerűen 50 000 jent, vagy nemzetközi viszonylatban akár 500 dollárt kóstál.
Ha a stewardess elfogadja az ajánlatot, egy papírfecnire írt telefonszámmal jelez vissza.
„Korábban álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedem. De az összegek túl csábítóak voltak” – vallotta be az egyik érintett.
A tarifák a hölgyek életkorától és külsejétől függően változnak. A 30 év alattiak a legkeresettebbek, ők akár 100 000 jent (kb. 250 ezer forintot) is elkérhetnek egyetlen alkalomért. Egy "szorgalmasabb" hónapban így a hivatalos fizetésük dupláját vagy tripláját is megkereshetik.
Kényszerpálya: "Akit a főnök hív, annak mennie kell"
A jelenség nem csupán a pénzről szól, hanem a japán társadalom mélyen gyökerező hierarchiájáról is. A japán vállalati kultúrában (és különösen a légiközlekedésben) a felettes utasítása szent.
A pilóta az úr, a stewardess a beosztott. Ha egy lány visszautasítja a kapitány közeledését, kockáztatja a karrierjét. A pilótáknak ugyanis jogukban áll jelentést írni a személyzet teljesítményéről: egyetlen rossz értékelés a „hozzáállásról” elég ahhoz, hogy a stewardess elveszítse a munkáját, vagy megalázó földi szolgálatra osszák be.
Ezzel szemben, aki „együttműködő”, az gyorsabban juthat előre és kaphatja meg a legjobb nemzetközi járatokat.
Spórolásból közös ágyba?
A helyzetet a légitársaságok költségcsökkentő intézkedései is súlyosbítják. A személyzetet gyakran ugyanabban a szállodában szállásolják el, sőt, egyes beszámolók szerint előfordul, hogy a spórolás jegyében közös szobákba kényszerítik a személyzet különböző tagjait. Ez a kényszerű intimitás szinte tálcán kínálja a lehetőséget a „túlórára”, még akkor is, ha otthon mindkét felet házastárs várja.
A rendszer mára annyira bejáratott lett, hogy kialakult a „madámok” kasztja: idősebb vezető légiutas-kísérők, akik jutalékért cserébe közvetítenek a fiatal lányok és a pilóták között.
A Ginza bárjaitól a pilótafülkéig
A "mellékes" nem áll meg a repülőterek kapujában. Sok stewardess a szabadnapjain Tokió elit negyedében, a Ginzában dolgozik hostessként vagy bárokban. Itt a „valódi stewardess” státusz és az egyenruha fétise miatt a férfiak hajlandóak hatalmas összegeket fizetni pusztán a társaságukért és az italozásért – vagy akár többért is.
Így vált a japán kislányok egykori álommunkája egy olyan iparággá, ahol a felszolgált tea és kávé mellé sokszor a testüket is áruba kell bocsátaniuk, hogy fenntarthassák a látszatot.
