10 évig voltam au pair és nevelőnő gazdag családoknál. El akarom mesélni, hogy milyen furcsa dolgokkal kellett szembenéznem

Gazdag családba születni nem mindig főnyeremény, és a munkám ezt elég világosan megmutatta. Az egyetemi éveim alatt 2 évet töltöttem au pair-ként Amerikában, ami alatt több host családnál is megfordultam, a felsőfokú pedagógiai végzettségemmel pedig 5 évig dolgoztam óvónőként magánóvodákban. Nevelőnőként (nanny) 4 családnál, és számtalan próbanapon és -héten megfordultam.

Jártam a Forbes-listán szereplő gazdagok otthonaiban, repültem magánrepülőgépeken, és olyan titkokat ismerek, amiket még eskü alatt sem árulnék el. Amikor elkezdtem dolgozni, azt gondoltam, hogy mindent meg tudok majd oldani, és megadom a gyerekeknek azt a „szeretetet és törődést, amit megérdemelnek”. De a tervem csúfos kudarcba fulladt. Szeretném megosztani veled a történetemet arról, hogy miért sajnálom őszintén a leggazdagabb gyerekeket.

Először is az állásinterjú

Ez egy valóság ihlette példa. Hasonló képernyőképet küldött nekem az egyik ügynökség, amikor megkérdeztem, hogy „Hogy sikerült az interjú?” Ez egyébként egy nagyon gyakori oka annak, hogy miért nem vesznek fel valakit.

• Eleinte a meghirdetett állás nagyon vonzónak tűnhet. De amikor felhív az ügynökség képviselője, akkor száz százalék, hogy nem mond el mindent az állásról. Az ügynökségek úgy gondolják, hogy ha valaki munkát keres, akkor mindenre igent mond.
• Én az önéletrajzomban mindig világosan feltüntetem, hogy milyen korú gyerekekkel dolgozom. Elmegyek az interjúra, és kiderül, hogy van még 2 gyerek, akik fiatalabbak, és akikkel néha szintén foglalkoznom kell.
• Egyébként minden ilyen „néha” egy hét múlva „mindiggé” változik. Soha nem fordult elő, hogy azok a követelmények, amelyeket az interjún megbeszéltünk, a valóságban is azok lettek volna. Még akkor sem, ha magukkal a szülőkkel beszéltük meg őket.

• Az utóbbi időben divatba jött, hogy a nevelőnők poligráfos vizsgálaton vegyenek részt. Én ezt mindig elutasítom. Főleg miután egy kollégám mesélte, hogy teljesen kifordítják az ember lelkét. Még azt is megkérdezik, hogy mikor és hogyan történt az az első alkalom. Néha könnyebb elmenni gyónni.
• Az első fizetésből elég nagy százalékot le kell adni az ügynökségnek. Ezért sok nevelőnő inkább elviseli a szörnyű munkakörülményeket, és nem akar másik családhoz menni. A régi helyen pedig már úgyis megszokta a gyerekek és a szülők hülyeségeit.

Próba napok és hetek

Egyszer elmentem az első próbanapra, és arra kényszerítettek, hogy zuhanyozzak le a személyzetnek fenntartott zuhanyzóban, eldobható ruhát adtak, és kötelező volt orvosi maszkot viselni. Nem számított, hogy beteg vagyok-e vagy sem. A gyerek (7 éves) közben teljesen egészséges volt. És ennek mindig így kellett lennie. Visszautasítottam ezt a munkát.

• Próbanapokat mindenképpen kell kérni. Minimum 3-at. Ez idő alatt már rá lehet jönni, hogy megtalálod-e a közös hangot a gyerekkel és a szülőkkel, és hogy megfelelnek-e neked a feltételek. De itt van egy veszély: amint hivatalosan elhelyezkedsz, azonnal megjelenik egy újabb olyan feladat és munkaterület, amit a próbanapokon nem kértek tőled.
• Néha a szülők azt mondják, hogy fontos nekik a gyerek fejlődése – olvasás, intellektuális beszélgetések stb. De valójában csak arra van szükségük, hogy megtöröld a gyerek orrát és megetesd. Egyrészt ez könnyebb, másrészt még azt is megtiltják, hogy különböző témákról beszélj a gyerekkel. Vagyis csak kiszolgáló személyzet leszel számára. A gyerekek pontosan így kezdenek el téged érzékelni, ami azt jelenti, hogy már nem vagy tekintély számukra.
• A próbanapokon fontos mindent azonnal megbeszélni: a munkaidőt, a pihenőhelyet, a szabadságot stb. A teljes feladatkörödet. Mert ha egyszer elmentél a postára, mivel udvariasságból nem utasítottad vissza, akkor elkezdenek küldözgetni a tisztítóba, a boltba stb. És ez a fő feladataid rovására fog menni. Emiatt lesznek aztán a nézeteltérések.

• Emlékszem, az egyik állásinterjún egy 2 lányos anyuka nagyon igyekezett lenyomni a fizetésemet. Valahogy megoldottuk ezt a kérdést, és megegyeztünk a próbaidőszakban. A második napon a következő kép fogadott. Az anyuka rendelt a lányainak egy csomagot az internetről: állatfigurás kupakos tollakat, vastag filctollakat, játékokkal díszített vonalzókat stb. Az egész csomag átszámítva körülbelül 30 ezer forintba került. De amikor kibontották a dobozt, és elkezdték használni a dolgokat, kiderült, hogy ezek a kellékek egyáltalán nem ergonomikusak: kényelmetlen fogni őket, kicsúsznak a kézből, a díszítés zavaró. Végül úgy döntöttek, hogy ezeket a dolgokat abszolút nem lehet használni, és 2 este alatt a gyerekek mindent összetörtek és kidobáltak az erkélyről – egyszerűen csak kíváncsiak voltak, hogy hogyan állnak bele a tollak a hóba. Egyetlen tárgy sem élte túl. A fizetésem akkoriban egyébként szintén kb. 30 ezer forint volt, csak hetente.

A szülőkről

• Az első és számomra a legsértőbb dolog az, hogy a szülők idővel féltékenykedni kezdenek. A gyerek megszokja a nevelőnőt, teljes szívéből ragaszkodik hozzá, szoros kapcsolat alakul ki közöttük. Amikor anya és apa ezt észreveszi, elbocsátja a nevelőnőt, és maguk próbálnak több időt tölteni a családdal. De nem ilyen egyszerű: ez a munka sok energiát igényel, úgyhogy hamar beleunnak és akkor felvesznek egy új nevelőnőt. A gyereknek hisztériás rohama van, lelki törést szenved, sértődékeny lesz stb. Gazdag szülők … miért csináljátok ezt?
• A munka egyik legnehezebb pillanata. Manapság valamilyen oknál fogva nem számít, hogy milyen fokú a gyerek szellemi fogyatékossága – enyhe vagy súlyos -, most már mindegyik „különleges” gyerekek. De a szülők gyakran inkább nem veszik észre ezt, és ilyen gyerekeket adnak be a hagyományos óvodákba. A gyerek persze ott nem megfelelően viselkedik, megüti a többieket, ebéd közben felmászhat az asztalra, és lehúzhatja a nadrágját, megharaphatja az óvónőt, de nem szabad leszidni, mert elvileg most már nem szabad a gyerekeket nem hogy fizikailag, de még szóban sem bántani. Pláne a különlegeseket.
• Bármennyire is szomorúan hangzik, a szülők néha elhallgatják a gyerekek bizonyos betegségeit. Egyszer csak a harmadik próbanapon tudtam meg, hogy a gyereknek epilepsziája van. És persze akkor tudtam meg, amikor elkezdődött a roham. Egyszerűen a szülők sokáig nem találtak nevelőnőt, és féltek, hogy ez elriaszt engem. Ez normális?

• És még az egészségről. Egyszer, amikor egy magánóvodában dolgoztam, az egyik fiú rosszul lett. Teljesen elsápadt, kihűlt, nem tudta felemelni a kezét – nem volt ereje. Természetesen hívtunk mentőt és az anyukát is. A nő felháborodott arccal jött a félbeszakított manikűröstől, és azt mondta: „Miért hívtatok ide?” Úgy tűnt, könnyebb lenne neki egy másik gyereket szülnie, mint erről az egyről gondoskodnia. Egyébként kiderült, hogy a fiúnak súlyos szívproblémái vannak.
• Nagyon gyakran, ha a nevelőnő normális és megfelelő, az anyuka megpróbál barátkozni vele, főleg, ha ő maga nem túl boldog a házasságában. Idővel, bármennyire is igyekeztem, akaratlanul is szemtanúja lettem a veszekedéseknek. Ezután pedig elkezdődnek a „lelki” beszélgetések (inkább monológok), amikor a nő elkezdi kitálalni a család összes titkát. Ilyenkor szoktam azonnal lelépni.
• Egyszer dolgoztam egy egész híres színésznőnél. Hogy itthon vagy külföldön, az most mindegy, ne menjünk bele a részletekbe. Egyik reggel, amikor munkába mentem, azt mondta: „Tegnap 25 perccel korábban mentél el. Ezt levonom a fizetésedből.” Igen, tényleg levonta. Amikor eljött a fizetés ideje, a színésznő az egész házban dühösen rohangált és csapkodott, mert a levonás miatt nem kerek összeg lett a fizetésem végösszege, ő pedig csak nagy címleteket tart magánál. Az a tény, hogy szinte minden nap túlóráztam, senkit sem érdekelt.

A gyerekekről

Egyszer egy olyan családban dolgoztam, ahol volt egy 4 éves kislány és egy alig több mint egyéves kisfiú. A kislány egyszerűen nem akarta megfogni a kanalat, etetni kellett. És ha nem tettem meg, akkor hisztériás rohamot kapott. Többször is észrevettem a lány szörnyű gyűlöletét az öccse iránt: mindent bevetett, amivel csak árthatott az egészségének. És amikor a szülőknek célozgattam, hogy nem pszichológusra, hanem pszichoterapeutára van szükség, azt válaszolták, hogy a lány egy karizmatikus személy, akiből igazi vezető lesz, és egyszerűen nem szereti az embereket maga körül.

• A gyerekek egyáltalán nem ismerik a pénz értékét. Az egyik családban, ahol két ikerpár nevelőnője voltam, a zsebpénzük napi kb. 5-10 ezer forint volt. Ezt pár nap alatt el tudták költeni, annak ellenére, hogy sofőr vitte őket iskolába és haza.
• A magánóvodákban közvetlenül szembesültem azzal, hogy a gazdag gyerekek nincsenek tekintéllyel senkire. A szó szoros értelmében. A szigorú hangnemet nem fogadják el, ha sarokba állítják őket, azonnal önkényesen elhagyják, ha pedig nem kapnak meg valamit, mert nem teljesítették az óvónő kérését, hisztériás rohamot kapnak. Az egyetlen irányítási eszköz a gügyögés és a meggyőzés.
• Volt a csoportomban egy kislány, aki gyerekkora óta tudta, hogy gazdaghoz fogják hozzáadni. Nyíltan kijelentette, hogy nincs szüksége tudásra, mert úgyis férjhez megy majd, és otthon fog ülni. Ez teljes mértékben megnyilvánult a tetteiben: örömmel segített megteríteni az asztalt, és előkéket kötni a kisebb csoportba járó gyerekekre. De még 4,5 évesen sem tudta a legegyszerűbb állatok nevét. A bátyja 2 csoporttal idősebb volt. Ő 4 évesen kezdett el beszélni.

• Senkinek nincs szüksége gyerekekre. Teljesen felkészületlenül érkeznek az óvodába: váltópóló és bugyi nélkül, olyan cipővel, ami már egy számmal kisebb stb. Nagyon gyakran a gyerekek már az ajtóban kijelentik, hogy éhesek és enni akarnak. És már nem először találkozom azzal, hogy a lányok anyukának hívják az óvónőket, takarítónőket és más nőket, mert azok jobban bánnak velük, mint a tulajdon szüleik. Az egyik kislánynak az alvás után befontam a haját, másnap ugyanazzal a copffal hozták a gyereket. Ilyenkor még a legelkényeztetettebb gyerekeket is tiszta szívemből sajnálom.

A nevelőnőkről, a dajkákról és a magánóvodákról

• A magánóvodákban, ahol a szülők havi több százezer forintot is kifizetnek, az a szabály, hogy „a vevőnek mindig igaza van”. Vagyis az a lényeg, hogy a szülők elégedettek legyenek, és nem az, hogy a gyerekek valahogy fejlődjenek. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy az óvodavezető azt javasolta, hogy süssünk a szülőknek almás pitét. „Jönnek a gyerekért, mi meg – hopp – adunk nekik egy szelet pitét. Ugye, milyen kedves! Figyelmesség”, – mondta. Az óvónőknek kellett volna megsütniük az előző nap, otthon. Ezután azonnal felmondtam.
• Az ügynökségek általában azt mondják, hogy a nevelőnőt minden szempontból ellenőrizték, meg hogy nagy tapasztalattal rendelkezik, és semmilyen probléma nem volt vele. Valójában senki sem ellenőriz senkit. Az, hogy milyen ember kerül a családba, és marad egyedül a gyerekeddel, mindig meglepetés.
• A legtöbb nevelőnő és dajka éretlen nő. A fő motivációjuk a pénz. És ez nagyon szomorú. Amikor állásinterjúkra járok, rájövök, hogy a saját gyerekemhez csak néhányukat engedném oda.

Ebből a hatalmas tapasztalatból egy fontos dolgot tanultam meg nagyon: a világ összes pénze sem teszi boldoggá a gyereket. És egy idegen ember sem fog úgy gondoskodni a gyerekekről, mint a szüleik, akik minden szeretetet és melegséget meg tudnak nekik adni.

Én nem keresek milliárdokat, és valószínűleg nem fogom tudni a gyerekem a Harvardra küldeni. De sokkal többet tudok neki adni – szeretetet, figyelmet és nevelést. Mert egyáltalán nem kell gazdagnak lenni ahhoz, hogy boldoggá tedd a gyerekedet.