Először egy vicc a témához:
Az emberiség két részre oszlik.
Vannak, akik gyalog járnak, és vannak, akik autóval közlekednek.
Akik gyalog járnak, azokkal minden rendben.
Akik autóval járnak, azok megint két részre oszlanak.
Vannak, akik bekapcsolják a biztonsági övet, és vannak, akik nem.
Akik bekapcsolják az övet, azokkal szintén minden rendben.
Akik nem kapcsolják be az övet, azok megint kétfelé válnak.
Vannak, akik balesetet szenvedtek, és vannak, akik nem.
Akik nem szenvedtek balesetet, azokkal is minden oké.
Aki pedig becsatolatlanul szenvedett balesetet: azok egyszerűen két részre oszlanak… vagy akár többre is.
Valamiért az emberek természetüknél fogva szeretik a száguldást. Minden előítélet nélkül mondom, hogy valószínűleg mindenki hajtott már legalább egyszer a megengedettnél gyorsabban, aki valaha is ült már egy autó volánja mögött.
És micsoda őrültségeket művelnek a volán mögött a vasparipáikon például az olasz háziasszonyok (egyiküket 182 km/h-val kapták el egy alagútban), a komoly német polgárok, akik az autópályán száguldanak hazafelé (a sebességrekord 322 km/h), vagy a svájci nagymamák… bár erről inkább ne is beszéljünk, az már tényleg a bolondokházába illik.
A lényeg az egészben az, hogy minden nép azt hiszi magáról, hogy ő a leggyorsabb. Pedig kevesen tudják, hogy van egy nép Európában, amelyik a kezdetektől fogva, az autó megjelenése óta, mint közlekedési eszköz, a szó szoros értelmében véve sebességőrült volt.
Kitalálod, melyik nép az?
Nem, nem a németek, és még csak nem is az angolok!
A franciák!
Igen, a franciák találták fel az első kezdetleges autókat – vagy „veszett zsámolyt”, ahogy régen nevezték. Kerekeket, kormányt, motort tettek rá, és… képessé tették a járműveket arra, hogy a tulajdonosát elvigye A pontból B, C, D pontba, és így tovább.
Az angolok és a németek nem sokkal maradtak le Franciaországtól a közlekedési eszközök feltalálásában, de a sebesség nem érdekelte őket annyira. Nekik bőven elég volt az a lehetőség, hogy Londonból eljussanak a vidéki birtokukra, hogy aztán ott füstöljenek kicsit a tragacsukkal a parasztok előtt, és megijesszék a juhokat.
Magában a fővárosban az autók sebességét már a kezdetektől fogva szigorúan a lóvontatású kocsik sebességéhez igazították, mert lovon jártak az igazi angol úriemberek és hölgyeik, az autóvezetőket pedig furcsának tartották.
Körülbelül, mint a mai elektromos rolleresek.
Ráadásul Angliában és Németországban az autók száma nem nőtt olyan gyorsan, mint Franciaországban. Köztudott, hogy az első füstölgő kocsit körülbelül 1887 és 1890 között építették. Ezek nem csak kísérleti darabok voltak, amikkel a járókelőket ijesztgették, hanem igazi, sorozatgyártású modellek.
És most gondolj bele a számokba: pontosan 10 évvel később, 1900-ban egész Angliában mindössze 175 autót gyártottak, Németországban 800-at, Franciaországban pedig 4800-at. Egy évvel később Angliában 600 autót gyártottak, Németországban 1200-at, Franciaországban pedig 30 000-et.
De a mennyiség mellett a franciák a minőségben és a sebességben is az élen jártak. Az első autók elképesztő, 0,25 lóerős teljesítménnyel bírtak. Az én kínai benzinfűrészem négyszer erősebb, pedig csak 38 köbcentis a motorja!
Pár év múlva az autók teljesítménye 0,75 lóerőre nőtt, majd újabb pár év elteltével megjelentek az 1 lóerős szuperverdák. Aztán jött a 2,5 lóerő… 5, 7, 10, 15…
Nem nehéz elképzelni, mi lett ennek a vége, bár nem is kell elképzelni, a fenti és lenti képek jól mutatják, hogy szó szerint hova juthat egy autós, ha az állam nem foglalkozik a sebességhatárokkal.
Ráadásul akkoriban még rendőrök sem voltak…
Nekicsapódni egy oszlopnak, hatalmas sebességgel áthajtani egy baromfiudvaron, átvágni egy gyalogos útját, éjszaka felverni az egész környéket, egyenes úton meg csak úgy dübörögni, hogy: RA-TA-TA-TA-TA… Akkoriban bármit lehetett.
Az, hogy valami „szánalmas” gyalogost átengedjenek maguk előtt, szóba sem jöhetett. A gyalogosokra egyszerűen kiköptek az ablakon. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a franciák el sem tudták képzelni a gyorshajtást egy-két üveg itóka nélkül.
Egyrészt ez egy helyes hozzáállás, hiszen már az öreg Arisztotelész is megmondta, hogy jobb részegnek lenni a volánnál, mint józannak a kerekek alatt. Bár a tudósok kételkednek, hogy tényleg ő mondta-e. Mindenesetre nem kell mindent elhinni az internetes idézeteknek.
Az állam persze próbált tenni ez ellen. Először bevezettek szabályokat, és arra kötelezték a sofőröket, hogy tanulják is meg őket. De a forróvérű francia sofőrök nem törődtek a szabályokkal.
Bírságokat is bevezettek, de azok, akik megengedhették maguknak egy gyors autó megvásárlását, simán kifizették a bírságokat egy évre előre, és nem foglalkoztak semmilyen szabállyal.
Megpróbálták kötelezni a sofőröket, hogy szereljék fel a verdáikat gyalogosmentő eszközökkel, egy speciális kötélháló-szerűséggel. Őszintén szólva, ez elég gyenge ötlet volt. A statisztikák szerint 92 személyi sérüléssel járó balesetből a mentőeszközök mindössze 1 embert és… két kutyát mentettek meg.
Még a kinézete is roppant nevetséges volt:
Végeredményként a francia városi hatóságok úgy döntöttek, hogy igazán franciásan cselekednek: párbajt szerveztek a gyalogosok és az autósok között… Mivel a gyalogosok eleve hátrányban voltak a hagyományosan ittas francia grófokkal és grófnőkkel szemben a volánnál, úgy döntöttek, hogy segítenek nekik.
Hogyan?
Minden gyalogátkelőhely mellé két hatalmas, fonott kosarat tettek. Egyet az egyik oldalra, egyet a másikra. Ennek következtében az autósok részéről elkövetett összes szabálysértés, ha nem is azonnal, de elég hamar megszűnt.
Szerinted mi volt ezekben a fonott kosarakban?
Tippelj egyet, majd kattints ezekre a vadul mozgó pöttyökre:
A helyes válasz: KÖVEK!
Igen, kövek! Ráadásul jó nagy macskakövek, amikkel ha valaki eltalálja egy fékezni nem akaró autó szélvédőjét, akkor annak garantáltan nem lesz jó vége. Amint egy ember a zebrához ért, felvett egy ilyen követ, és az út felé fordult… hidd el, ez sokkal izgalmasabb volt, mint egy piros lámpánál várakozni.
A lámpa az lámpa, de ha 60-70-nel jön egy macskakő a szélvédődnek, akkor könnyen egy másik „létsíkba” kerülhetsz. Ez az egyszerű megoldás olyan erős hatással volt a sofőrökre, hogy a fővárosban és más városokban azonnal véget értek a száguldozások.
Azoknak a sofőrök pedig, akiket megdobáltak, majd megpróbálták beperelni ezért a gyalogosokat, mindig ugyanúgy ért véget a bírósági per: extra pénzbüntetést kaptak, és még az autójukat is elkobozták.
Idővel persze a kosarak eltűntek Párizs utcáiról, de a párizsiak sokáig emlékeztek, hogy egy jókora macskakő a kézben az úton való átkeléskor garantálja a gyalogos biztonságos átjutását az út túloldalára.
Így vált a közönséges francia macskakő a szabad közlekedés eszközévé! És a forgalmas nagyvárosok utcáin átkelve néha kicsit sajnálom, hogy a lámpák mellett már nincsenek ilyen „walk pass”-szokkal töltött fonott kosarak.
A BEJEGYZÉS A HIRDETÉS ALATTI GOMBBAL FOLYTATÓDIK
